Az ajándékba kapott betegség

Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” (Zsolt 112,7)

Igazából 2 éve kezdődött, amikor megtudtam, hogy az a vírus, ami a méhnyakrákot okozza, a szervezetemben van.

Megijedtünk.

Nem sokat tudtunk az egészről, de az orvos megnyugtatott, hogy nincsen baj.

Sajnos nem igazán tudtuk, mi az ellenszere, sokat olvasgattam ezért utána, és világos lett, hogy két dolgot tehetünk. Erős immunrendszer és minél alacsonyabb stressz. Gyógyszer nincsen.

Ekkor el is kezdtük erősíteni az immunrendszeremet. Zöldség, gyümölcs, vitaminok, rendszeres mozgás, pihenés. Ezt elég jól csináltuk.

Viszont a másik lábát a dolognak vélhetően nem túl jól gyakoroltam. Stresszes voltam akaratom ellenére.

Miket cipeltem? Családi rossz minták, élmények, berögzülések, amelyektől szabadulni akartam már vagy 15 éve. A magam útján indultam, nem a jó irányt választva, csekély sikert elérve.

Így telt el 33 év, kanyarokkal, pofonokkal, buktatókkal, rossz döntésekkel, de persze sok tanulsággal és szépséggel együtt.

Majd 33 évesen annyi hívogatás, próbálkozás, kitartó szólongatás után az Úr az addig legerősebben megragadt, és kiszakított a nyomoromból.

Minden megváltozott, felnyílt a szemem, és bár továbbra is dolgozni kellett azon, amibe belefogtam, más volt már az egész. Mert már ott volt Jézus Krisztus, és nem nekem kellett tudatlanul próbálkoznom a rossz ösvényeken, a rossz döntések világában, hanem ott volt Ő nekem, és vezetett.

És rövid 2 év alatt drámai változásokat ért el, egyet azonban nem. Persze ez nem az Ő hibája.

Továbbra is aggódom. Szerintem sajnos sokat. És ezt nem akarom.

Múlt, szégyen, csalódás, szülők, testvér, szeretetlenség, anyagi gondok, nem törődés, harag, munkahelyek.

Mi a hiba velem, hol a gond, hiszen rám talált a boldogság, mert itt van nekem az Úr és itt van nekem Zsolti?! Tényleg boldogok vagyunk így hárman!

Szóval ezekben szépen őrölgettem magamat, és hiába ettem a vitaminokat, ha belül feszült voltam. Hiába imádkoztam, olvastam a Bibliám, hallgattam az Igehirdetéseket, haladt a hitem előre, nőtt bennem a megnyugvás, láttam már az első, a második, harmadik gyümölcsöket is, mégis valami kimaradt még.

Érzékeltem ezt, tudtam, és azon voltam, hogy az Úr elé vive megharcoljam ezt, és letegyem egyszer s mindenkorra.

De be kellett ismernem, hogy nem ment.

Pedig mennyit hordoztam imába, mennyit kértem az Urat, mennyire igyekeztem, kapartam, tettem. De nem ment.

„Ugyanúgy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8,26)

Ekkor ajándékozott meg ezzel a betegséggel az Úr. Hiszem, hogy mindezek megoldásaként adta ezt. Mert itt már nincs mese, le kell tenni, amit le kell tenni, mert az életem, az Örök Életem múlhat rajta. Lehet, hogy próbálkoztam, de nem ment, majd most menni fog.

„Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.” (Zsid 12,8)

Persze, az első napok, hetek nem teltek túl kellemesen.

Az agy pörgött, gondolatok szárnyaltak, lejátszódott sok minden lehetséges forgatókönyv, és sok-sok múltbéli emlék idéződött föl.

De valami elindult, valami megváltozott.

Annak a hétnek az elején, amikor megtudtuk a szövettan eredményét, egy újságcikket, egy bizonyságtételt kaptam az Úrtól. Ez egy erdélyi asszonyról szól, aki az Úrtól eltávolodott, s hogy ez megváltozzon egy betegség érkezett az életébe. Rákos lett. S Ő végig az Úrba kapaszkodott a küzdelmeiben. Az orvosok már a végét várták, lemondtak róla, de Ő csak a Bibliáját olvasta, imádkozott és hitt. Azóta 14 év telt el, nagy harcokkal, de gyógyulással.

„Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökké.” (Ézsaiás 26,4)

Amikor elolvastam ezt, tudtam, hogy nem lesz jó az eredmény, de azt is éreztem a szívemben, hogy jó vége lesz. Jön most egy kis küzdelmesebb időszak, de ha azt az egy dolgok teszem, amit tennem kell, amit az Úr kér tőlem, akkor meggyógyulok, minden rendben lesz.

Ez az egy dolog pedig a benne való hit és a belé való kapaszkodás. Bárhogy legyen Uram, készíts el engem!!

És egy addig ismeretlen érzés telepedett a szívembe. Féltem is egy picit, mert hát ez most tényleg velem történik, nem csak egy újságcikk valakiről a távolban. Meg kell ismerkedni ezzel a helyzettel, de közben egy ismeretlen, de erős érzés lett úrrá rajtam. Bizonyosság. Bizonyosság arról, hogy minden rendben lesz. S ez nem tőlem jött, hanem Tőle. Én erre nem lennék képes magamtól, tudom. Most mégis az vagyok!!

De mit is értek ez alatt?

Ezekben a hetekben életemben először másként kezdtem el gondolkodni a halálról. Mert valahol azért ez is eszébe jut az embernek ilyenkor. És ami még megdöbbentő volt, hogy az Örök Élet is másként hatott. Hiszen eddig tudtam, hogy Örök Életem van, mióta elfogadtam Jézus Krisztust, mint személyes megváltómat, mióta rábíztam az életemet, és ha szerintem bukdácsolva és ügyetlenül is, de haladok a megszentelődés útján, mégis a jelen földi élet biztonsága nem engedte megmutatni az érzést, hogy mit is jelent elmenni erről a földről, felköltözni a Mennyországba. És megijedtem, hogy hűha, ez lehet, hogy hamarabb lesz, mint terveztem. Biztosan készen vagyok rá?? Mi van, ha nem? És ugye biztos oda megyek? Mi van, ha nem?

És ekkor jött az Úr ismét.

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (Ézsaiás 49,15)

És állhatatosan dolgozott rajtam, és elültette a szívembe mélyen a bizonyosságot, a megnyugvást, és a hitet. Hitet, hogy csak jó lehet a vége. Mert vagy meggyógyulok, vagy hazamegyek Hozzá, és tudom, hogy Ő megadja hozzá a bátorságot nekem. Már nem félek, hanem köszönettel tartozom, mert soha ilyen közel nem voltam hozzá, soha ennyire nem tudtam hinni benne. A szívemben mosoly, nyugalom és békesség és nagyon-nagyon sok szeretet van. Mindez nagyon jó érzés!

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)

És beláttam saját valóságomat, hogy ez kell hozzá, hogy igazán hinni tudjak. És elgondolkodtam, hogy miért nem mehetett ez e nélkül is? Aztán a válasz az lett, mert ember vagyok. Kicsi és gyenge. Megláttam magamat. A valóságomat.

„Az Úr javamra dönti el ügyemet. Uram, örökké tart szereteted.” (Zsolt 138,8)

És annyi, de annyi megerősítést kaptam az én Atyámtól arra, hogy itt van, velem van, és minden fájdalomban velem lesz, és ami még nagyon fontos nekem, hogy a szeretteimet, barátaimat is képessé teszi arra, hogy ezt az időszakot jól viseljék. Őket is formálja, és ez boldoggá tesz, mert előre haladnak. Tudom, hogy nem egyformán fognak haladni, de hiszem, hogy Ők is megváltoznak ebben az egészben.

Sokat imádkozom ezért, az Úr akaratáért, s ha az a gyógyulás, akkor azért, ha a hazaút, akkor azért, a családomért, az Ő lelkükért. Sokat, de tudom, hogy még mindig nem elég jól, és még mindig nem eleget, de tudom, hogy az én Atyám ebben is velem van, felkarol és formál.

Ezekben a napokban sokat jár a fejemben a múlt. Előjönnek olyan emlékek, amikkel rég nem találkoztam már, otthon látom magamat a szülővárosomban, megyek az utcákon, találkozok régi ismerősökkel. Jó érzés is, de közben arra gondolok, hogy nem ezzel kell foglalkozni, és elhessegetem. Akkor egy picit elszomorodok, hogy miért jönnek elő az ilyen emlékek, arra gondolok, hogy milyen gyenge vagyok, miközben nekem csak felfelé az Úrra, és előre az életre kell koncentrálnom. Mit érek, ha a régmúlttal foglalkozom? És ezeken gondolkodva kaptam ezeket az igeverseket.

„Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltatokon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok. Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok” (Ézsaiás, 43,18-19)

Tudom, hogy gyenge vagyok, de van, ki felsegítsen!

„Az Úr ezt mondta Pálnak: Az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9)

S megerősített abban, hogy az út végén gyógyult leszek. Testileg és lelkileg. Egy teendőm van: CSAK RÁ TEKINTENI, CSAK BELÉ KAPASZKODNI, FOGNI A RUHÁJA SZEGÉLYÉT, CSAK BENNE HINNI ÉS BÍZNI!

„Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik.” (Lk 7,22)

Mindezeket az igéket 1-2 hét, néhány nap alatt adta az Úr megerősítésként. Máskor is olvastam már őket, de igazán csak most olvastam!

És persze bevillannak rossz gondolatok, vagy nem a gyógyulás felé vivő gondolatok, de nem tudnak teret nyerni maguknak, mert bármelyik napon is nyitom ki a Bibliámat, az én Atyám ráerősít, ahogyan tette tegnap is:

„Átkelve a túlsó partra Genezáret földjére érkeztek. Amikor felismerték őt a helység lakói, embereket küldtek az egész környékre, és odavittek hozzá minden beteget, és kérték, hogy legalább a ruhája szegélyét megérinthessék. És akik csak megérintették, meggyógyultak.” (Mt 14,34-36)

Micsoda bátorítás! Köszönöm Uram!

Úgy legyen! Ámen!