Baba-mama kör

Szerdánként 10:30-tól osztottuk meg sorstárs közösségben hitünk nagy megtapasztalásait.

  • Hogyan segíthetek gyermekeimnek, hogy megtalálják Istent?
  • Hogyan készíthetem fel az életre?
  • Mi az én részem abban, hogy megtalálják azt a szolgálatot (miniszterség), amire Isten teremtette őket?

Én Istenem, jó Istenem...

Folyosó, kanyar, lift... Ajtó. Amint belépek, újra látom a családot. Még két éve sincs, mikor ugyanígy vánszorogtam, ugyanez az ajtó felé. A nővér akkor Lujzit cipelte, az én óriási kis struccfióka Pintyőkémet. Az uram arcára emlékszem, ahogy a gyerekünket nézi, ahogy engem néz, és ahogy én nem tudom abbahagyni a sírást. És most újra jön felém az ajtó, a nővér karján Kristóf, az én szép, szelíd, szöszi, óriás-fiam, és mikor átlépem a küszöböt nem fogok sírni, tudom mi vár rám, már nem fogok meglepődni, se meghatódni... És az ajtó mögött ott áll az uram, az anyám, no meg az a nagy, más babákra várakozó tömeg, amit Lujzi csöpp kis kezecskéi jobbra-balra lökdösnek, ahogy sugárzó arccal nyomul felém és az öccse felé. Nézi Kristófot, és nevet és ragyog és boldog... és én a változatosság kedvéért - nem tudom abbahagyni a sírást. Pedig mennyire rettegtem ettől, és az ezt követő pillanatoktól. Mit szól majd a nagyobb a kisebbhez? Hogyan kezeli majd a féltékenységet, a szomorúságot, a dühöt? Mi lesz, ha megváltozik az én kis tündéri báránykám? „No mi van? Mi a baj? Ne sírj Kristóf, ne sírj, jön anya, jön” vigasztalja a csöpp kis száj a mégcsöppebbet, ha nyöszörög, „Pici vagy még Kristóf, pici, de majd megnősz, majd együtt fürdünk, majd a nyáron, a medencében, majd a Dunán, majd” csacsogja, míg kicsi kacsóival Kristóf zokniját cibálja lefelé a fürdetés előtt. „Látod Kristóf? Látod? Ő a Cígó, fekete, mint a Mama cicája” s Lujzi játékai sorba átköltöznek Kristóf szobájába, és dalol és cirógat és bújik és matat... csak győzzön az ember felügyelni ennyi szeretetet. Néhány nappal a hazatértünk után a nappaliban ültünk. Együtt a család. Apa, anya, nagyszülők, gyerekek. Lujzi a szoba közepén hempergett és versikéket szavalt, mi kávét szürcsöltünk (én koffeinmenteset), figyeltük is nem is Lujzi produkcióját. Aztán egyszer csak a rímek hallatán mégis mindannyian elcsendesedtünk, Lujzi minden egyes szavával mélyült az áhítat, én döbbenten néztem imára kulcsolt kis kezét. „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves szüleimre, meg az én jó testvéremre, mikor a nap megint felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen” Nem mertem az uramra nézni. Lujzira se. Csak beleborultam a kicsi kis fiam szunyókáló arcába. Jó lesz-e neked itt közöttünk, kisember? Jó lesz-e? Látod, anyád már megint bőg. Pedig nem történt semmi. Csak míg mi odavoltunk, Lujzi megtanult imádkozni.